2018. július 16., hétfő - Valter

„Minden esküvő végén legalább két vendég azt hiszi, rokon vagyok” – beszélgetés egy ceremóniamesterrel

vofelyHorváth Szilárdnak idén negyven esküvője van betáblázva. Ő maga egyetlen lagzin sem iszik, és volt már olyan lakodalmon, ahol a menyasszony lelépett – de ezt is megoldotta.– Bevallom, nekem még a szó is új. A ceremóniamester nem ugyanaz, mint a vőfély?

 

– De, tulajdonképpen ugyanazt csinálom, mint egy modern kori vőfély. Csak épp nem beszélek versben, és nem játszatok pajzán játékokat. Komolyra fordítva: a ceremóniamesterség lényege a profizmus és a párközpontúság. A mai párok már nem szeretnek olyasmiket játszani, hogy mondjuk a menyasszonynak végig kell vezetni a vőlegény nadrágjában egy tojást, felfelé az egyik lábszárán, aztán levezetni a másikon. Ez őket zavarba hozza. Amikor a párok megkeresnek, majdnem mindig az az első mondatuk: ők nem szeretnének szerepelni.

– Nem szeretnének szerepelni? A saját esküvőjükön?

– Pontosan. Persze vannak kihagyhatatlan dolgok, mint a nyitótánc, a tortavágás, a csokordobás és a menyasszonytánc, ahol a tradíciók szerint egy konyharuhával letakart kübliben „kalapozom” össze a pénzt, miközben a pár ropja. Ez utóbbi már sok párnak kellemetlen, mert úgy érzik, hogy kéregetnek. Persze a menyasszonytánc az esküvő része. Még akkor is, ha van olyan vendég, aki szégyelli, hogy csak egy ötezrest tud adni, és a markában rejtegeti a pénzt. Ezért ma már sokan kérik, hogy legyen inkább diszkrét ajándékozás, amikor mindenki borítékban, vagy becsomagolva odaadja a gratuláció során a nekik szánt pénzt az ifjú párnak.

A cikk folytatása itt olvasható