Idén másodjára ünnepelhetjük a 15. házassági évfordulónkat. Tizenhat éve kötöttük össze az életünket, ám akkor még nem voltam megkeresztelve. Az egyetemi lelkész nem öntött keresztvizet a fejemre, csak mert a katolikus vőlegényem hite szerinti esküvőt akart. Keresztény férfi elvehet pogány lányt, és a szertartás is lehet Isten házában. „A menyasszony részéről a házasságnak nem lesz szentségi rangja." – csengett a fülembe sokáig nyugodt magyarázata. Vagyis rám nem vonatkozik az, ami minden katolikusra, amikor bekötik a fejét. Akár el is válhatok, nem köt Isten előtti fogadalom.

Meglepődtem ennek a döntésnek a súlyán. A párom mosolyán, akinek mit sem számított, amit hallott. Nem volt az a templomjárófajta, és így is, úgy is engem választott. Én viszont nem akartam Isten előtt egyenlőtlen viszonyt. „Jó, nézzük meg közelebbről a kereszténységet" – gondoltam 23 évesen. Mert az atya egy év katekumenátus után esetleg megkeresztel, ha én is úgy akarom, és utólag a fogadalmam a férjemével egyenrangúvá válik. Abban biztosak voltunk, hogy Isten színe előtt szeretnénk a házasságot megkötni, és nem akarjuk egy évvel elhalasztani az esküvőt.

15 éve vagyok hivatalosan keresztény, római katolikus felekezetű, és 15 éve élek szentségi házasságban a férjemmel. Neki, a házasságunknak köszönhetem Jézus felé tett első lépéseimet. Elképzelhetetlen nagyobb nászajándék.

Fiatalságom egyik meghatározó élménye egy gimnáziumi barátnőm esküvője. Hárman voltunk ott az osztályból. Furán éreztük magunkat a több kontinensről összesereglett, külhonba szakadt magyarok között. A kézfogó miatt képesek voltak sok ezer kilométerről Magyarországra jönni. „Ennyire fontos két család összefonódása egy frigyben?" – kételkedtem.

Korábban sosem vettem részt nászmisén. A húszéves menyasszony egyszerű, finom anyagú ruhát viselt, sugárzó szépsége áttetsző aurát vont köré. „Ez tényleg az a lány, akit én ismerek?" – álmélkodtam. Nem, valóban nem ő volt már. Az örömanya elegáns kalapjában méltósággal ült az oltár közelében, csak tartását szemlélhettem a leghátsó sorok egyikéből. Nem emlékszem sem a vőlegényre, sem az eskető papra, csupán a két nő egyes mozdulatait idézhetem fel. Megértettem, mennyire alapvető ez a döntés. Élesen az elmémbe villant az akkori barátom alakja, és tudtam, mi sosem leszünk igazi pár. Mert az az igazi, amit abban a templomban tapasztaltam. Mi nem voltunk képesek ilyen horderejű döntés meghozására. Együtt nem.

Gyerekkoromban odavoltam a lakodalmakért. Szerettem nézni a menyasszonyt, elvegyülni a jókedvű násznép között, látni a roskadásig rakott asztalokat, a színes, mindenféle ízű tortákat. Egyik legkedvesebb játékunk volt az összesereglett rokon és barát gyerekekkel, hogy a dobostorták tetejéről lecsentük az égetett cukormázat. Boldogság, bőség, mulatság. Tánc – nekünk inkább az asztalok közötti rohangálás – hajnalig.

Mára elfogytak a lakodalmak. Körülöttünk legalább. Hihetetlen, de a gyerekeim eddig egyetlen lakodalomban sem vettek részt! Sajnálom.

A házasság – az én időmben – a megkötésig mindenképp leányálomnak számított. A mai, racionálisan és individualistán gondolkodó húszévesek nagy részének esze ágában sincs beáldozni az életét néhány önfeledt napért, hónapért, esetleg évért.

Ennyi az egész? Ezért mondunk le a szabadságunkról, az önállóságunkról, az egyéni céljainkról? Mert sok mindenről lemondunk. Megéri?

(Forrás: talita.hu)